Van egy fajta döntés, amit vezetőként ismerek: olyankor kell meghozni, amikor senki nem mondja meg, mi a jó válasz, és utólag sem lesz teljesen biztos, hogy jól döntöttem-e. A tét gyakran nem is a döntés tartalma, hanem az, hogy egyedül kell kimondanom, és utána élnem is vele.
Emlékszem egy ilyen napra. A megoldás, amit választottam, senkinek nem tetszett igazán – se azoknak, akikre hatással volt, se saját magamnak. Mégis meg kellett hoznom, mert a halogatás lett volna a rosszabb választás. Az, akivel a kétségeimről beszélni tudtam volna épp nem volt elérhető, ezért nem osztottam meg senkivel, mennyire bizonytalan voltam közben. Reggelre már csak a döntés maradt, a bizonytalanság eltűnt a felszínről.
Ez a vezetői magány egyik legkevésbé beszélt rétege: nem az, hogy egyedül vagyunk a szobában, hanem hogy a kétségeinket ritkán mutatjuk meg azoknak, akikre a döntés hatással van. Pedig a kétség nem gyengeség jele – inkább annak a jele, hogy komolyan vesszük, mit hordoz a döntésünk.
Coachként azóta gyakran ülök szemben olyan vezetőkkel, akik ugyanezt élik át. Nem azt kérdezem tőlük, mit döntsenek. Azt kérdezem, hova tudnák tenni a bizonytalanságukat, mielőtt kimondják a döntést – mert valahova tenni kell, és jobb, ha nem csak magukban hordozzák tovább.
Te hova teszed a kétségeidet, mielőtt kimondod a döntésedet?