Coachként és PCM-trénerként gyakran ugyanazt a jelenetet látom: két ember ugyanazt a mondatot hallja, és egészen mást ért belőle. Az egyik dicséretnek hallja, amit a másik számonkérésnek. Nem azért, mert bármelyikük rosszindulatú lenne, hanem mert máshogy vagyunk „huzalozva” arra, mi számít nekünk fontosnak egy mondatban.
Az egyik kedvenc pillanatom, amikor egy vezetői csapatban valaki hangosan felismeri: „szóval nem azért nem szólt hozzá, mert nem érdekelte, hanem mert neki előbb gondolkodnia kell, mielőtt beszél.” Ez a mondat önmagában nem old meg semmit. De onnantól másképp hallgatják egymást.
A PCM (Process Communication Model) nekem pontosan ezt adja: egy nyelvet arra, hogy elmagyarázzam, amit eddig csak megéreztem – hogy a feszültség a csapatokban ritkán szól a szándékról, sokkal inkább arról, hogy stresszben mindenki egy kicsit másképp „szűkül be”, és másképp kellene hozzá szólni ahhoz, hogy újra tágasabb legyen a gondolkodása.
Nem hiszek abban, hogy egy modell megmagyaráz egy embert. De abban igen, hogy egy közös nyelv, amivel a csapat leírhatja, mi történik köztük, önmagában is csökkenti a súrlódást – mert amit meg tudunk nevezni, azt már nem kell találgatnunk.
Mikor hallottál utoljára egy mondatot, amit egészen másképp értettél, mint ahogy elhangzott?