A legnehezebb csapatokkal nem ott kezdődik a munka, ahol nyíltan konfliktus van. Ott kezdődik, ahol minden szám rendben van, a projektek időben elkészülnek, és mégis, amikor bemegyek egy megbeszélésre, érzem, hogy valami nem stimmel a levegőben.
Az emberek ilyenkor gyakran azt mondják: „nálunk nincs is igazán probléma, csak…” – és a mondat végén mindig ott egy „csak”, amibe hetekig, hónapokig nem mer belenézni senki. A jó teljesítmény néha pont azért jön létre, mert mindenki inkább dolgozik, minthogy szembenézzen azzal, ami feszül köztük.
Szervezetfejlesztőként megtanultam, hogy a rendszer nem mindig ott törik el, ahol látszik. Egy csapat, ami kifelé makulátlanul működik, befelé elsimíthat olyan feszültségeket, amik előbb-utóbb máshol ütnek vissza – fluktuációban, kiégésben, vagy abban, hogy a legjobb ötletek sosem hangzanak el, mert senki nem meri felvállalni őket.
Amikor egy ilyen csapattal dolgozom, nem a hibát keresem. Azt a mondatot keresem, amit mindenki ismer, de senki nem mondott még ki hangosan. Az a mondat általában nem drámai. Csak épp addig nem hangzott el, mert a csapat inkább a teljesítményébe fektetett, mint abba, hogy egymást meghallgassa.
Van a te csapatodban is egy ilyen „csak”, amit már mindenki ismer, csak még senki nem mondta ki?