A leggyakoribb kérdés, amit coachként kapok, valahogy így hangzik: „És ön szerint mit kellene tennem?” Húsz éve vezetőként hozzászoktam, hogy tőlem várják a választ. Coachként az egyik legnehezebb dolog, amit meg kellett tanulnom, épp az volt, hogy ne adjam meg.
Nem azért, mert nincs véleményem – van. Hanem mert tapasztalatból tudom: a válasz, amit én adnék, az én utamon született, nem a tiéden. Ha átvenném tőled a döntést, talán megkönnyebbülnél egy pillanatra, de a következő nehéz helyzetben megint hozzám – vagy valaki máshoz – fordulnál, mert nem a saját döntéshozó izmodat erősítenéd, hanem az enyémet kölcsönöznéd.
Amit valójában csinálok egy ülésen, az inkább hasonlít arra, amikor valaki tartja a lámpát, amíg te keresel valamit egy sötét szobában. Nem én mondom meg, mit fogsz találni. De segítek odanézni azokra a sarkokra, amiket egyedül talán elkerülnél.
Ez különösen igaz olyankor, amikor valaki vezetőként ül velem szemben. A vezetői magány egyik legmélyebb rétege pont az, hogy az ember hozzászokik: neki kell tudnia a választ, mindenki másnak. Amikor ez alól néhány órára felszabadul – amikor nem kell tudnia, csak gondolkodnia –, gyakran akkor jön elő az, amit valójában már tudott, csak eddig nem mert kimondani.
Szóval ha egy közös ülésen ülnél velem, és azt várnád, hogy megmondjam, mit csinálj – csalódni fogsz. De ha hajlandó vagy elviselni néhány kényelmetlen csendet, amíg magad találod meg a választ, azt hiszem, együtt eljutunk valahova.
Mi az a kérdés, amire már tudod a választ, csak eddig nem mondtad ki hangosan magadnak?