Segítőként sok időt töltünk mások kérdéseivel. Figyelünk, kérdezünk, próbáljuk megérteni, mi történik a másik emberrel – és közben óhatatlanul történik valami velünk is.
Van olyan kliens, akinek a története különösen megérint. Van, akivel nehezebb türelmesnek maradni. Egy folyamatban egyszer csak azt vesszük észre, hogy túlságosan szeretnénk, ha végre történne valami. Máskor éppen ellenkezőleg: kerülünk egy témát, anélkül hogy pontosan értenénk, miért.
Ezek számomra nem feltétlenül annak a jelei, hogy valamit rosszul csinálunk. Inkább információk arról, ami a kapcsolatban történik. A kérdés az, hogy van-e olyan helyünk, ahol mi is ránézhetünk ezekre.
A szupervízió számomra elsősorban ezt a teret jelenti. Nem kész válaszokat és nem annak eldöntését, hogy mi volt helyes vagy helytelen. Hanem egy olyan szakmai kapcsolatot, ahol egy időre nem nekünk kell tartanunk a teret, hanem mi tehetjük le azt, ami egy esetből velünk maradt.
Szupervízorként sokszor nem maga az eset érdekel a legjobban, hanem az, ami a segítő és az eset között történik. Hol válik nehézzé a jelenlét? Mi az, amit újra és újra megpróbálunk megoldani? Mi az, ami különösen erős érzést vált ki belőlünk? És mit mondhat mindez arról a kapcsolatról, amelyben dolgozunk?
Én is viszek helyzeteket szupervízióba. Nem azért, mert valaki másnak kellene tudnia helyettem a választ, hanem mert vannak helyzetek, amelyeket belülről egyszerűen nehezebb pontosan látni. Egy külső nézőpont néha éppen azt teszi láthatóvá, ahogyan én magam benne vagyok abban, amit megpróbálok megérteni.
Szupervízorként is ezt keresem: nem a „jó megoldást”, hanem azt a pontot, ahol valami addig kevésbé láthatóvá válik. Néha ebből egy konkrét következő lépés születik. Máskor csak egy pontosabb kérdés. De sokszor már ettől másképp lehet visszamenni ugyanabba a helyzetbe.