A leggyakoribb kérdés, amit coachként kapok, valahogy így hangzik: „És ön szerint mit kellene tennem?” Húsz éve vezetőként hozzászoktam, hogy tőlem várják a választ. Coachként az egyik legnehezebb dolog, amit meg kellett tanulnom, épp az volt, hogy ne adjam meg. Nem azért, mert nincs véleményem – van. Hanem mert tapasztalatból
Van egy ügyfelem – hívjuk mondjuk Péternek –, aki szinte mindenben kiváló. A munkájában, a projektjeiben, még a hobbijaiban is: amit elkezd, azt magas szinten csinálja, szinte soha nem elégszik meg a közepessel. Az első üléseken azt hittem, egyszerűen ambiciózus ember. Aztán lassan kiderült, hogy ez a teljesítmény nem csak
A legnehezebb csapatokkal nem ott kezdődik a munka, ahol nyíltan konfliktus van. Ott kezdődik, ahol minden szám rendben van, a projektek időben elkészülnek, és mégis, amikor bemegyek egy megbeszélésre, érzem, hogy valami nem stimmel a levegőben. Az emberek ilyenkor gyakran azt mondják: „nálunk nincs is igazán probléma, csak…” – és
Coachként és PCM-trénerként gyakran ugyanazt a jelenetet látom: két ember ugyanazt a mondatot hallja, és egészen mást ért belőle. Az egyik dicséretnek hallja, amit a másik számonkérésnek. Nem azért, mert bármelyikük rosszindulatú lenne, hanem mert máshogy vagyunk „huzalozva” arra, mi számít nekünk fontosnak egy mondatban. Az egyik kedvenc pillanatom, amikor
Van egy fajta döntés, amit vezetőként ismerek: olyankor kell meghozni, amikor senki nem mondja meg, mi a jó válasz, és utólag sem lesz teljesen biztos, hogy jól döntöttem-e. A tét gyakran nem is a döntés tartalma, hanem az, hogy egyedül kell kimondanom, és utána élnem is vele. Emlékszem egy ilyen